A 2013-as év egyik legnagyobb magyar könyvsikere az Ahol az ő lelke című regény volt. Ez a könyv irányította rá a figyelmet szerzőjére, Vida Gáborra, aki a marosvásárhelyi Látó irodalmi újság főszerkesztője. 2019 októberében a Kulturflow szerkesztőségnek lehetősége volt az íróval szervezett író-olvasó találkozón részt venni. A beszélgetés során központi téma volt a regény mögött lévő történelmi körülmények és a korszakkal kapcsolatban felmerülő főbb kérdések. A találkozó során érdekes történeteket hallhattunk az író életéről,  első világháborús összeomlásról és a száz évvel ezelőtti magyar politika helyzetéről, amelyekről az alábbiakban lehet röviden olvasni.

Hogyan lett író, mi vitte e pálya felé?

Úgy lettem író, hogy gyerekkoromtól rettenetesen dadogtam. Mára ezt ledolgoztam, de akkor, ha azt akartam mondani, hogy író akarok lenni, az a következő képen nézet ki: „Í-í-í-r-r… igyunk, de ne annyit, hogy utána ne tudjunk írni” – ekkor az ember átkattant egy másik szóra, ahonnan kellett csinálni egy új mondatot, és a végén vissza kellett kanyarodni az eredeti mondanivalómhoz. Ebben a fajta játékban megtanultam, hogyan kell kikerülni a nehezen kimondható szavakat. Úgy vélem ez volt az egyik oka, hogy aztán író lettem. 

Magyar-francia szakos hallgató voltam az egyetemen. Sem franciául, sem románul nem dadogtam. Kérdezték tőlem, hogy hogyan fogok magyart tanítani, ha egyszer dadogok. Én persze azt válaszoltam, hogy nem magyar tanár akarok lenni, hanem írni fogok, újságíró leszek. Azt hittem íróként nem kell majd beszélnem. Aztán amikor a Látó című folyóirat egy pályázatára beküldtem az írásomat, és megnyertem, a díjkiosztáson megkértek, hogy olvassak fel belőle. Tehát világos lett, hogy nem lehet kikerülni a beszédet. Középiskolás koromtól kezdve szeretem előadni olyan dolgokról, amelyek érdekeltek, azonban mindig jöttek olyan részek, ahol elakadtam. Az iskolánkban volt egy pszichológus, aki egyszer félrevont, és azt mondta: „Te dadogsz, de nézd meg Csaucseszkot, ő is dadog. Nézd meg mekkora szónok!” És ez volt az első példa nekem, hogy a dadogást igen is lelehet küzdeni.

A könyvvel kapcsolatban olvastam egy interjúban, hogy rengeteg történetet olvasott a korszakról. Jól gondolom, hogy a műben bemutatott számos életút elbeszélése, egy átfogó korleírást akar adni, hogy hogyan sodródtak át az emberek egyik korszakból a másikba?

Erről igazán még nem gondolkoztam, de nyilván sok mindent írnak ezekről. Marosvásárhelyen éltem, amikor a lányom öt-hat éves volt. Egy nap együtt bicikliztünk, amikor a következő kérdéssel fordult hozzám: „Apa, ha mi magyarok vagyunk, miért élünk Romániába?”. Akkor próbáltam elmagyarázni, hogy „volt egy háború, amit elvesztettünk, persze a románok sem nyerték meg igazán, csak jó oldalon álltak”. Ezzel sikerült nagyjából megnyugtatni a lányomat, de magamat nem. Akkoriban, a kilencvenes években újra elkezdett a csapból is Trianon folyni, hogy vajon igazságos-e vagy nem, és rengeteget írtak erről. Én úgy voltam vele, hogy tudjuk meg, hogy mi van. Ami le volt írva, az valahogy nem tetszett. És akkor eljutottam ahhoz a kérdéshez, hogy az oroszok, a románok, az angolok legyőztek minket, de mi magyarok mit csináltunk. Lássuk, mit csináltunk? – és kiderült, hogy semmit. Álltunk és néztük. A magyar történelmi öntudat az volt, hogy utolsó emberig harcolunk. De azon a bizonyos november 16-án bejön egy olyan román hadsereg, ahol nemhogy bakancsuk, de puskájuk sem volt. A románok Kolozsvárra egy puskalövés nélkül vonultak be. A székely hadosztály egyszerűen elvonult Csucsára. Ott volt bennem a miért. Sajtóban, emlékiratokban igyekeztem mindennek utána menni. A könyv megírása előtt legalább tizenöt éve foglalkoztam a témával. A regény kiadásakor már úgy voltam, hogy több első világháborús irodalmat nem fogok olvasni, hiszen millió oldalnyi forrás van a korszakkal kapcsolatban. Tehát nem csak a regényírás volt a célom, hanem a hiányos általános alapműveltségemet pontra akartam tenni.

Vida Gábor: Ahol az ő lelke - Magvető Kiadó

És ahogy megírta a könyvet sikerült megtalálnia a választ?

Körülbelül van egy magyarázatom. Az Osztrák-Magyar hadseregben minden fajta politikai aktivitás tilos volt. Egy tiszttől nehéz lett volna elvárni, hogy akkor alapítson egy frakciót, és akkor azt mondja, hogy… A hadügyminisztertől, a királytól várták az utasítást, hogy lőjünk, vagy ne lőjünk, vonuljunk vissza, vagy ne vonuljunk vissza. A másik, ami nagy probléma volt az a lojalitási kérdés. Mi lesz a királlyal, aki lemondott, vagy lemondatták. Nem volt egy arra való készülődés, hogy lesz egy önálló Magyarország, és hogy kell valamit csinálni, de gyorsan. A románok viszont készültek. Erről a magyar politika tudott, de nem vették komolyan Romániát.

Írta: Orbán Gábor

„Mostantól kezdve azt lehet mondani, hogy a pestis volt az aggodalom mindannyiunk számára.”

A sivatagos Algériában vagyunk  az 1940-es években, Oránban, ahol könyörtelenűl és válogatás nélkül pusztít a Pestisjárvány. A város lakóinak egyénenkénet és közösségként is helyt kell állniuk egy nem mindennapi, de a történelemben már oly sokszor előforduló betegséggel szemben. A hely fiktív, a szereplők fiktívek, a történet fiktív, de vajon van-e aktualitása ránk nézve?

Albert Camus a XX. század egyik legjelentősebb egzisztencialista írója. Regényeinek színhelyéül sokszor választja szülőföldjét az algériai sivatagot. A Pestis megrázó történetének is ezt a színhelyet választotta. A könyv 1947-ben jelent meg, Franciaországban azonnal az eladási listák tetejére került és a mostani helyzet tükrében újra bestseller lett a franciák körében. Sokak szerint a mű a fasizmus jelképe, és igazából ennek a rendszernek a szörnyűségeit írja le . A történet eggyetlen egy bizonytalan pontja a pontos időponthiánya, ezzel mint egy árnyaltan jelzi az író, hogy egy ilyen katasztrófa bármikor és bárhol megtörténhet. A pestis mint betegség rendkívül realisztikusan és naturalistán van bemutatva. Rémisztő pontossággal leírja a betegség különböző aspektusait. Klinikai pontossággal levezeti a betegség különböző stádiumait. Ez a rendkívüli pontosság Camusnek négy év kutató munkába került, ami jól mutatja hogy mennyire törekedett a szerző a mű tökéletességére.

Albert Camus

Ebben a jelentéktelen városban ismerkedünk meg a regény egyik központi alakjával Bernart Rieux doktorral aki lelkiismeretes munka végzése közben lát egy patkányt aminek a szájából vér ömlik ki. Jól tudja hogy ez egy csapás előhírnöke a város számára. Eközben saját magánéleti válsága is gyötri, mivel felesége betegségével kénytelen foglalkozni. Rieux doktor „belefáradt abba a világba, melyben él”.

Ám ettől függetlenül lelkesen végzi munkáját és minden elé helyezi a betegek és a szegények sorsát. Utálja a halált és a szenvedést. Az emberi lét célját a küzdelemben keresi. Ő testesíti meg Camus főfilozófiáját az abszurdumot, melyet a Sziszüphosz mítosza című könyvében fejt ki bővebben az író.

Az elpusztúlt patkányok száma rohamosan nő, a város lakói észreveszik ezt a jelenséget, de nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget. Még akkor sem amikor a pestis elviszi első áldozatait. Az emberek képtelennek vélik hogy egy rég letűnt betegség újra felüsse a fejét. 

Az ember természetesen mindig megkisérlelheti hogy elfordul a nyilvánvaló igazságtól, takarhatja a szemét, de az igazság oly szörnyen erős, hogy végül mindent legyőz.

Mint fogalmaznak:„Nyugaton már nyoma sincs.” A hatóságok lassan és szervezetlenül reagálnak, de megállapítják, hogy a várost Bubó-pestis sújtja. Végső soron vesztegzár alá veszik a várost egyfajta kollektív börtönné téve azt.

A pestis őrszemeket helyezett a kapunál, és elfordította az Oran felé tartó hajókat.

Az emberek bezárkóznak, a kapcsolatok kezdenek széthulni és mindenki elkezdi saját egyéni küzdelmét. Ami érthető ilyen helyzetben hiszen az ember hajlamos az individualizmusra. A járvány kiteljesedésével tömegével kezdi szedni áldozatait a pestis tető pontja közeledtével a helyzet megoldhatatlannak tűnik. De néhány kiemelkedő szereplő segítségével az egyéneket újra közösségé tudják kovácsolni. Ezáltal a város szikrányi reményt kezd látni a helyzet megoldására.

Védőruha a pestis ellen

Mostantól azt mondhatjuk hogy a pestis mindannyiunk aggodalma volt.

A pestis járvány tetőpontjára hág, Rieux doktor tehetetlen és szenved attól hogy egyszerűen képtelen segíteni az embereken, ami hivatása munka leírásába tartozik alapvetően, csak diagnózíst tud felállítani és tényeket tud közölni. A város ellene fordul mert már ő sem képes javítani a körűlményeken. Pedig ő az aki a közösség érdekében bármit képes feláldozni.

Alapvetően nincs főszereplője a könyvnek, ezért más emberek szemszögéből is láthatjuk kiteljesedni a történetet. Láthatjuk, hogy hogyan viselkedik hívő és hitetlen, látogató és helybéli, orvos és hivatalnok, szerelmes és magányos. Elkezdi mindenki kollektívan saját problémái és céljai elé helyezni a közösség célját azaz hogy legyőzzék a járványt.

Az egyetlen módja a pestis elleni küzdelemnek: az általános tisztesség.

A sok áldozattól valahogy meg kell szabadulnia a városnak a futballpályákat tömegsírokká alakítják és krematóriumokat hoznak létre. Az emberek nap mint nap látják a jellegzetes sárga villamost amint halottakkal megpakolva síri csendben halad a városon kívülre. A halál összekeveredik a hétköznapokkal és egyfajta semlegességet kezd kialakítani az emberekben.

A cselekményben nem a járvány kétes legyőzésén van a hangsúly, hanem a szereplők  egymás iránti szeretetén, testvériességén, együttérzésén, amit Camus nagyon érzékletesen ír le. A csapások idején fedezhető fel, hogy az emberek inkább jók mint gonoszak.

Az emberekben több a csodálnivaló mint a megvetni való.

A pestis megállni látszódik, lassan éledezik a város azonban továbbra is vannak halálesetek. Ünnep kerekedik és mindenki kezd megfeledkezni az előző év gyötrelmeiről. De Rieux doktor tudja, hogy a pestis beivódik a bútorokba és függönyökbe és csak idő kérdése hogy újra megjelenjen. Az író ezzel az ember tudatában jelenlévő pusztító vészt is szimbolizálja. Az örök jelenlétét hírdeti a szenvedésének, az újra kezdődő harc átmeneti eredményeit. Lehet hogy a csapások sosem szűnnek meg, de mindig lesz egy dolog ami iránt az ember epekedhet, ami nem más mint a szeretet az embertársai felé.

Források:
cultura.hu
doksi.hu
juratus.elte.hu

Írta: Horváth János

„Kötelező olvasmánnyá tenném 500 millió európai polgár számára” – mondta Földi László titkosszolgálati szakértő a könyvről. Ez a mondat felkeltette az érdeklődésemet, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy eme nagyzó mondatnak pontosan ez a célja, nyilvánvalóan túloznak az olvasottság érdekében. Tévedtem. A mondat nem nagyzó, hanem reális.

2015.01.07 Charlie Hebdo. Sokaknak emlékezetes nap, amikor az iszlám (ismét) kimutatta a foga fehérjét. Két muszlim terrorista betört a francia hetilap épületébe és megöltek 12 embert, további 11-et megsebesítettek. Mindezt Franciaországban, fényes nappal. Ez a nap, és az azt követő számos terrorcselekmény ráébresztette Európát, hogy az iszlám nem a béke vallása és nem jó játszani vele. Azaz, rá kellett volna ébresztenie. Sajnos nem mindenhol történt meg ez (sőt).

A merénylet egyik áldozatának emlékhelye

Laurent Obertone Gerillája ezen felelőtlen és ostoba gondolkozás konklúzióját, végkimenetelét mutatja be. Mi lesz Franciaországból (Európából) ha továbbra is toleráns marad mind az iszlám, mind az illegális, beilleszkedni nem akaró menekültek felé. Az eredmény totális káosz.
A regény azzal indul, hogy egy rendőr, akit az iszlám negyedbe riasztottak, „elveszti” a fejét. Manapság (azaz a regény által felvázolt közeljövőben) így hívják azt, amikor a rendőr saját és társai védelmében használja a fegyverét. Lelő számos „ártatlan” (ami pedig az iszlamista szó szinonimája a könyvben) fiatalt, akik éppenséggel meg akarták ölni őket. Persze, ilyen jelentéktelen körülmények nem számítanak. Az esettel fel is robban a puskaporos hordó. Ami ezután következik, azt nagyon nehéz megérteni, hogy pontosan miért történik, egyszerűen csak elszabadul a káosz. Elszabadul a sok fanatikus, akiket az ország tárt karokkal várt a szeretet címén.

1541 ismétlődik, csak nem Magyarországon és durvábban

A média az események alatt végig hisztizik, ócsárol, vádol természetesen nem az erőszakos iszlamisták ellen (dehogy, őket szeretni kell), hanem a „rendőri túlkapás” ilyen durva mértéke ellen, a „gyűlölködő”, „rasszista”, „homofób” emberek ellen. A könyvben körülbelül ez a normális ember definíciója.

A politikusok irreális liberális nézeteiknek adnak hangot, a rendőr önvédelmét a köztársaság ellen intézett támadásnak veszik, a meghalt radikális fiatalok pedig természetesen „mártírok”. Idézem a könyvből a miniszterelnök szavait:

„Felszólítok mindenkit, hogy maradjon meg tisztességesnek, olyan tisztességesnek, mint amilyenek az áldozatok is voltak.”

Ez a nevetséges mondat még a kisebb probléma, a nagyobb, hogy az emberek többsége engedelmeskedik is. Ugyanannyira tisztességesek, mint az áldozatok: semennyire. Ez vezet végül három nap alatt Franciaország teljes összeomlásához.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért ajánlom én elolvasásra ezt a nyilvánvalóan nyomasztó és számos helyen durva könyvet. A válasz egyszerű: a jövő is lehet még ilyen nyomasztó és durva, ha a társadalom ugyanolyan felelőtlen és közömbös, mint a könyvben szereplő franciák. A könyv sajnos reális, a benne szereplő híreket olvasva számos helyen úgy éreztem mintha csak egy mai csatorna híreit olvasnám. Számos, a könyvben szereplő politikus nyilatkozata mutat komoly hasonlóságot egyes ma élő politikusokéhoz. Ez pedig eléggé elkeserítő.

Miért jó tehát a könyv? Mert szemnyitogató. Ha valaki elolvassa, ráébred, hogy a regényben leírtak lehetségesek, rádöbben, hogy nem lehet a jövőbe naivan, közömbösen tekinteni, hanem tenni kell érte. Tenni azért, hogy a könyvben leírtak ne valósuljanak meg, tenni azért, hogy az ország, a város, ahol élünk egy élhetőbb hellyé váljon.

„És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érte az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.”           Jeremiás 29:7

 Írta: Sztupa Máté

Ismerte napjaink problémáit... Magasfokú intelligenciára vall, hogy egy kérdést több szemszögből is megközelített, és nagyon kimérten és árnyaltan, de mégis határozottan foglalt állást a modern kor nagy kérdéseivel kapcsolatban. Emellett elegáns volt. És igényes.

A Kedves Olvasó most biztos azt hiszi, hogy elkevertem valamit és ez egy e-mail szövege akart lenni, melyet valamely közeli ismerősömnek szántam. Pedig erről szó sincs, nem egy személyről, hanem Rian Johnson legújabb filmjéről, a Tőrbe ejtvéről van szó.

Rian Johnson fogott egy, a nagyvászonról réges-rég száműzött műfajt, csinált egy ebben a kategóriában kifejezetten jó filmet, így a krimire vágyó nézők egyből fenomenálisként jellemzik. Ám aki egy old-school, egyszerű és könnyen megfejthető vasárnapi krimire vágyik, az inkább maradjon az TV képernyőnél, mivel itt aztán van minden, a politikai vitától kezdve, a spanyol szappanoperákat megszégyenítő családi perpatvarokon át, egészen az OBI^© barkácsrészlegével versenyezni képes csavar-mennyiségig.

A rendezőt, Ryan Johnsont sokan leírták az Utolsó Jedik után, hiszen ez volt a Star Wars: Holiday Special óta a legrosszabb rész a franchise-ban. Jómagam is szkeptikus voltam, de végül a szeplőgárda és az IMDB 8.6-os értékelése meggyőzött, így hát adtam neki egy esélyt. Örülök, hogy így döntöttem: az utóbbi tíz év egyik, ha nem a legjobb krimi-filmjével van dolgunk.

Stílusában a film egy angolszász krimiként kezdődik, hogy körül járva a 21. századi amerikai társadalom kisebb-nagyobb problémáit az illegális bevándorlástól (erre külön hangsúlyt helyez a film), a dologtalan playboyok erkölcstelen világán, a neonácik és szélsőbalos pc-lovagok őrületén át a Trump-párti és a Trump-ellenes Amerika közötti törésvonalig, néhol átcsapva vígjátékba, visszatérjen a kiinduló stílushoz, hogy lezárja a filmet, meghintve a nézőit némi erkölcsi tanulsággal.

A színészek mellet a történetvezetés a film másik nagy erőssége. Ezért most pár szóban összefoglalom a sztorit, igyekezve senkinek nem elrontani az élményt. Röviden arról van szó, hogy egy idős krimiírót (Christopher Plummer) holtan találnak saját, hatalmas villájában a 85. születésnapját ünneplő parti után. Megjelenik a rendőrség, majd felbukkan egy elegáns, közepesen ismert magánnyomozó is (Daniel Craig), és együtt látnak hozzá, hogy felgöngyölítsék az ügyet. Mindeközben meg kell birkózniuk az író igencsak népes famíliájával, és a vele járó családi intrikákkal.

...majd felbukkan egy elegáns, közepesen ismert magánnyomozó is (Daniel Craig)...

A főszereplő színészek lubickolnak szerepeikben. Daniel Craig, mint az egocentrikus, de legbelül jó szívű nyomozó gyakorlatilag megteremtett egy olyan karaktert egy film alatt, amilyennek a felépítése általában egy több könyvön vagy filmen átívelő feladat. De szinte a teljes castingról elmondható, hogy a rendező az utolsó statisztáig minden karakterhez a lehető leghozzá illőbb színészt választotta.

A felvetett kérdéseket alaposan kifejti a film, bár néhol azért ez egy kissé túl gyermetegre sikerül: gondolok itt például a családi veszekedésbe torkollott politikai vitára, ami a helyi viszonyokhoz igazítva akár itthon is játszódhatna. Mindenesetre, akinél voltak vagy vannak nagy családi tabuk, dogmák, titkok és „néma viták”, azok nyomasztóan pontosan rá fognak ismerni egyes a filmben kialakult helyzetekre.

Összefoglalva egy kifejezetten korrekt, bár nem feltétlenül stílusokat megreformáló filmről van szó, melynek igencsak pozitív és értékelendő célja, hogy feltámasszon egy régóta halottnak, de legalábbis a mozikból száműzöttnek hitt műfajt.

Írta: Gavra Gusztáv

A város, ahol az álmok születnek - elsőre amikor az ember elolvassa ezt az alcímet magában elismeri, hogy ez egy igen szép, fennkölt mondat, olyan alcímnek való. Amerika a lehetőségek hazája, New York pedig az álmok szülője. Kész, ennyi. Van még kérdés? Van: vajon beteljesülnek - e ezek az álmok

Az első kérdés egy könyvvel kapcsolatban minden esetben, hogy miről szól? Egy ilyen címmel és alcímmel, még százféle könyvet lehetne írni, de egy biztos: mindegyik középpontjában New York állna. Ez a könyv azonban, ahogy az írója is az előszóban leszögezi mindenekelőtt regény. Jó nagy. A maga körülbelül 800 oldalas terjedelmével nagy kihívás elé állítja az olvasót, a hosszú könyvek esetében ugyanis fennáll a kockázat, hogy unalmassá válik egy ponton. Az olvasó azonban nem csalódik. A téma megérdemli a nagy mennyiséget, nem is lenne méltó New Yorkhoz egy szimpla 200 oldal.

Edward Rutherford: New York - New York Times Bestseller könyv

A történet pedig, ha nem is mondanám, hogy pörgős, de mindenképpen fenntartja az olvasó figyelmét. Edward Rutherford sajátos technikája, hogy családok életén keresztül mutatja be a várost és történelmét. Ezt természetesen generációkon átívelve teszi, ami által megismerhetjük, hogy milyen következményekkel jár egy apa döntése a fiára nézve, hogyan szállnak bizonyos tárgyak apáról fiúra, és hogyan változik meg a város és az abban lakók élete egyik századról a másikra. Ez pedig rendkívül tanulságos számunkra, főleg, hogy az író nem megy el hatalmas kalandűző történetek irányába, hanem végig a földön marad, és amit elmesél, az az élet.

A könyvnek ez a fajta "hétköznapossága" nagyon is az előnyére válik, az olvasó számtalan helyzetben magára ismerhet a könyv szereplőiben, azonosulni tud azok problémáival és nehéz döntést megkívánó helyzeteikkel.

A történet 1664-ben kezdődik az akkor még New Amsterdamnak nevezett, holland kézen lévő városban, és egészen 2001-ig, az Ikertornyok leomlásáig kíséri végig bizonyos családok életét. Azok pedig teljesen változatosak: a kezdettől a városban élő holland családtól kezdve, a jobb életért ideutazó angol családon át, egészen az olasz, német és zsidó családokig megismerhetjük őket, és lehetünk annak tanúi, hogy a bizonyos kisebbségben lévő népeknek milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és hogyan ragaszkodnak idővel rendkívül mély ragaszkodással New Yorkhoz.

Az Amerika számára legnagyobb történelmi események közül (számomra meglepő módon) nem egyet kihagy, csak említés szintjén olvashatjuk, vagy csak azok kihatását láthatjuk szereplőink életére. Ilyen például a polgárháború vagy a ll. világháború.

A függetlenségi háborúról azonban, vagy az 1929-es tőzsdekrachról részletesen beszámol, több szempontból is láthatjuk ezeket az eseményeket, persze szigorúan csak New Yorkra korlátozódva. 

A XX. századi New York látképe

Az időbeli kisebb-nagyobb ugrások általánosak a könyvben, egy bizonyos ideig becsatlakozunk egy személy vagy személyek történetébe, majd ugrunk, és egy későbbi történetet olvasunk, ezáltal látva az előző következményét. Vagy pedig egy másik személy történetébe kapcsolódunk bele, ezek pedig persze nem egyszer összekapcsolódnak. Ezzel a remek húzásával tudja az író fenntartani az olvasó érdeklődését, és kerüli el az unalom mély örvényét.

Összességében tehát a könyv érdekfeszítő és tanulságos, az élet ugyanis nem unalmas, márpedig ez a könyv kis túlzással az életről szól. New Yorkban. Mindenkinek, aki szeretne New Yorkról, az amerikai polgárokról többet megtudni, vagy csak egy (de akár több) tanulságos történetet olvasni, szívből ajánlom ezt a regényt, meglehet sokáig tart elolvasni, de megéri.

A regény végén pedig megkapjuk arra is a választ, hogy mi az az álom, amit a városban keresnek:

Képzeld el a szabadságot. Ezt üzeni a város, amit annyira szeret. Igazán nem is kell több. Megálmodni és valóra váltani. Ám legelőször is, megálmodni. Az amerikai álom. A szabadság. Mindörökre.

Ahhoz pedig, hogy megtudjuk, sikerül-e valóra váltani ezt az álmot, és ha igen, hogyan, el kell olvasni a könyvet. Aki ezt megteszi, az megtudja, hogy New York a város, ahol az álmok születnek, és bizonyos esetekben meg is valósulnak.

Írta: Sztupa Máté

Manapság egyre több ember veszt részt különböző zenei fesztiválokon. Óriási népszerűségnek örvendenek különösen a nyári könnyűzenei fesztiválok amik az utóbbi két évtizedben átalakultak elektronikusabb fesztiválokká. A kérdés csupán annyi, hogy mi az ilyen fesztiválok titka, hogy miért népszerűbbek és népszerűbbek annak ellenére, hogy köztudott, ami egy fesztiválon történik az a fesztiválon is marad. Kivéve ha valaki nem figyel oda magára mert könnyen lehet, hogy kilenc hónapot számolva a tombolás után, apa vagy anya lesz.

Az első fesztiválokat már az ókorban megrendezték, amelyek főleg vallási ünnepek voltak művészeti és sportjátékokkal, zenével. A bor és mámor már ekkor központi helyet foglalt ezeken az ünnepeken, főleg Dionüszosznak, mint a bor és mámor istenének tiszteletére rendezett ünnepélyeken. Elképzelhetjük, mi zajlott ott.

Ókori görög színház

A későbbi korokból említésre méltó  a Three Choir Festival, amit 1729-ben Londonban rendeztek meg, és igen, ez egy komolyzenei fesztivál volt és azóta is újra és újra megrendezik. A leghíresebb fesztivállegenda pedig, ami rengeteg újdonságot hozott magával, az 1969-ben megrendezett híres Woodstock fesztivál.

Ami 3 augusztusi nap, és ki tudja mennyi drogfogyasztás után úgy vonult be a történelembe, mint a modern fesztiválok atyja, ahol az akkori világ legnagyobb sztárjai léptek fel.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ’69 után folyamatosan „nyíltak meg” a fesztiválok mint Glastonbury, Altamont és még lehet sorolni. Ahogy ma a fiatalok elképzelik a fesztivált annak a képe 1999-ben jelent meg. Ez volt az Ultra Music Festival Miamiban. Igaz akkor még csak 10000 ember vett részt rajta ma már egy franchise-zá nőtte ki magát. A téma egyszerű. Egy Dj felmegy a színpadra és lejátszik egy órás szettet a közönségnek. Ilyen egyszerű. Bár akkor még nem volt az, mivel a technika nem volt olyan fejlett mint ma, és talán ez a kulcsa annak, hogy miért voltak akkor olyan „kevesen”. Ma már 2 perc alatt eladják a 185 000 jegyet, ami 3 napra szól.

Hasonló fesztivál a Tomorrowland, ami mondhatni a világ legkeresettebb fesztiválja. Szintén 2 perc míg a jegyek elkelnek, mint az Ultra-ra, csak itt több mint 400000 jegyről van szó. Talán a Tommorrow-nak köszönhetjük azt, hogy a mai fesztiválok többsége már az elektronikus zenére épít. Vajon mi az oka annak, hogy ha valakit aki szeret fesztiválra járni megkérdezel, hogy hova szeretne eljutni akkor egyből rávágja, hogy Tommorrowland. A válasz hosszú és annál bonyolultabb.

Először, a világ legjobban kiépített fesztiválja, ami azért csalogatja a látogatókat, mert minden évben változik a fesztivál. A hely nem (Belgium). Csupán minden évben átszerelik a nagyszínpadot és minden évben kitalálnak egy különleges misztikus mesét a fesztiválnak. Tavaly egy gyermekmesébe illő zöld erdő volt a fesztivál. Idén pedig a tenger, az elveszett Atlantis lesz. Volt már elvarázsolt kastély sárkányokkal és sok hasonló történet. 2005 óta minden évben újítani tudnak.

A kérdés, hogy hány misztikus mesét tudnak még kitalálni a fesztivál köré.

Egy másik fontos dolog, hogy a világ legjobb Dj-jei lépnek fel évről évre. Szintén nem elhanyagolandó, hogy ez a fesztivál is 10000 emberrel kezdődött, és ahogyan fejlődött a technika és fejlődik egyre vonzóbb az elektronikus zene, egyre populárisabb. Másik érdekes dolog, hogy az emberek, főleg fiatalok szeretik kitombolni magukat és hát mi lehet jobb ennél, mint egy 10 órás Dimitri Vegas & Like Mike fellépés a „mainstage”-en. Valahogy a fesztivál köré is a reklámok úgy vannak felépítve, hogy vonzó legyen. Ezért van az, hogy ez már a harmadik év, mikor 2 hétvégén kerül sor az eseményre.  Az Ultra elkezdett valamit, a Tommorrow tovább fejlesztette, és gyakorlatilag ezeknek köszönhetjük, hogy a fesztiválok ugyanúgy néznek ki független attól, hogy melyik országban rendezik meg. Sztár Dj-k és nappali szórakozási lehetőségek. Egy másik kérdés felmerülhet. Mikor lesz ennek így vége? Szerintem mindig fognak újítani és a jegyeket mindig el fogják adni. Hiszen egy ilyen neves fesztivál, mint az Ultra, valakinek olyan mint egy Vébé döntő. Extázist ad. Mindig újra kezdődik és soha nem lesz vége. Egy hurokba kerül az ember a szórakozást hajszolja. Mindig többet és többet akar. Olyan ez, mint egy drog.

Tomorrowland nagyszínpada

De ki jár ezzel a legjobban? Elég, ha annyit leírok, hogy ha a Tommorrow-n mindenki a legolcsób napijegyet veszi meg, vagyis ezekből kiosztanak 400000 darabot akkor a fesztivál bevétele nem számolva a drágább 3 napos jegyekkel, valamint a VIP jegyekkel, 180 millió dollár. Persze ki kell fizetni a fellépőket a technikát fejleszteni kell. De ezért számoltam csak a legolcsóbb jegyekkel.

Írta: Kázsmér Bence

Jack London szocialistának vallotta magát. Ez a vaspata című könyvében mutatkozik meg legnyilvánvalóbban, Charles Darwin, Karl Marx, Friedrich Nietzsche és Herbert Spencer hatottak rá legjobban, és ez ebben a művében is megmutatkozik.

1907-ben írta ezt az utópikus alkotást. Az évszám is jelzi hogy nem fertőzte meg (mert nem fertőzhette meg) az a kommunista rendszer, ami a sok szocialista és kommunista könyvet, verset, nem mellesleg dalt tett tönkre és alakított élvezhetetlenné.

Amikor még a szocializmust csak elméletben tudták elképzelni az emberek, még csak illúzió volt, és nem olyan pusztító politikai gépezet, amely tönkre tette milliók életét, .. ebben a korban élt és írt Jack London is. 

A főhős: Ernest Everhard  egy jellegzetes munkás ember külsejével rendelkezik, nagytermetű, izmos fickó. Ékesszólásával és mindenkit ámulatba ejtő érvelésével, gyorsan kiemelkedik az egyszerű munkásrétegből és elámít mindenkit észjárásával.

Felesége: Avis Everhard a professzor és egyetemi tanár, egy, az apja által szervezett kisebb papi találkozóra elhívja Ernest Everhardot, mint a munkásvezetés egyik tagját és itt találkozik jövendőbelijével, és maga a történet is innen kezdődik.

A történetben hamar vitába száll a főhős azzal a papsággal akik csak puszta semmitmondó és alaptalan érveket tudnak felsorakoztatni az ő megingathatatlannak gondolt érvei ellen, ennek hatására Morehouse-t, egy befolyásos és gazdag püspököt is sikerül a saját oldalára állítania.

Miközben Ernest a vele folyton kötözködő és a nézeteit támadó Avisnak (jövendőbelijének) és apjának bemutatja a munkásosztály fájdalmait és kihasználtságát amit a kapitalisták okoznak nap mint nap, Avis és az apja nézetei megváltoznak és elkezdenek a munkásosztály oldalán fellépni a nyilvánosság előtt, ennek hatására a felső vezetés hiteltelennek nyilvánítja Avis apjának eddig elért eredményeit és munkásságát. Morehouse püspököt a munkásosztály oldalán való fellépése miatt őrültnek nyilvánítják a közvélemény elött és elzárják.

A műben egy olyan harc bontakozik ki a szocialisták és kapitalisták közt amiért Jack Londont a későbbi időkben látnoknak is mondja pár szocialista író mint például: Anatole France.

A cselekmény mindig fut és nem hagyja az ember szemét és gondolatait pihenni.

Általában egyetlen egy részt emelnek ki az emberek mint a könyv legfontosabb elemét a chicagói avagy a második nagy forradalmat ami habár elbukott, de a kidolgozása és megjelenítése fantasztikus, és tényleg a mű remekének mondható.

Nem a szocialista vagy kommunista eszmerendszer teszi érdekessé a művet, hanem a vélt vagy valós igazságokért való küzdelem bemutatása, ennek a "forradalmi szellemnek" a bemutatása köti le az olvasó figyelmétde el kell ismernem, mint ahogy ez lehetett az, ami sokakat, akik később kiábrándultak, a mozgalomba vonzott.

Írta: Nyester Simon

1836 és 1837 között a bécsi udvar módszert váltott. Hogy megállítsa a birodalmi érdekekkel ellentétes liberális reform törekvéseket, a mozgalom kiemelkedő tagjait sorra bíróság elé állította és törvénytelen eljárások keretében elítélte. A pont az i betűn az volt, amikor 1837 május 5-én az Országgyűlési és a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztőjét, Kossuth Lajost letartóztatták. Az esemény ország szerte tiltakozást váltott ki az emberek és több vármegye részéről.

Tekintetes Rendek, Nemes Vármegye! Az elmúlt hetek történései után kénytelen vagyok felemelni szavam, hogy a nyilvánosság elé tárjam álláspontomat. Az ember teremtetése óta társaslény, ki régebbi idők óta országok keretében él együtt más emberekkel. Együtt élésének záloga a szeretet mellett az igaz törvény, mely akkor is a békesség és rend fenntartásáért dolgozik, ha az embertársi szeretet kihűlne. Nemes Urak, tudjuk, hogy a társas élet lemondásokra kényszeríti az embert, azonban lényének szabadságától az nem foszthatja meg. Ilyen alapvető joga a szabad szólás. Hiszen mi az, ami leginkább megkülönbözteti az embert, a mezei baromtól, ha nem az, hogy képes a maga lelkét közölni társaival? Ha most az Isten képmását, barom módjára zabla igája alá vetjük, nemde a természet és az Isten törvénye ellen cselekszünk?

Az udvar azon elhatározásával, hogy a törvény betűjével és szellemével ellentétesen cselekedve: országgyűlési követeket, nemes ifjakat, és az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjét meghurcolta szabad vélemény nyilvánításuk miatt, abszolút uralkodók mintáját követte. Ezzel a lépésével az évszázados rendet taposta meg, mi szerint az állam a király és a rendek közös munkája által működhet. Most nem csak a szeretet, de a törvény is veszélybe került.

Mi az, ami a királyt a trónusra emeli? Nem de a nemzet az, akinek örökletes joga az uralkodó megválasztása? De mi az, ami a szent trónuson tartja? A válasz: a törvény megtartása. Ha ez erőt a király figyelembe nem veszi, megkérdőjeleződik uralmának jogossága. Azonban amit az igazság a királytól elvár, azt a nemzettől is megköveteli. Hiszen a nemzet is nemesi kiváltságait elveszti, ha a törvény betűjét nem tiszteli, s azt meg nem tartja. Nemes Urak, konklúzióként vonhatjuk le, hogy a törvény az, ami megteremti az egyensúlyt, s garantálja az Uralkodó és a nemzet törvényes szabadságát.

Ebből fakadóan indítványozom, hogy a Tekintetes Vármegye fogalmazza meg üzenetét az Uralkodóhoz a törvénytelenül elítélt országgyűlési követek, nemes ifjak, és az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjének ügyében, és követelje a foglyok azonnali jogi rehabilitációját. Ha ezt meg nem cselekeszűk, akkor az nem csak a testület kudarcát, de a békés reform törekvések bukását is jelentené.

Írta: Orbán Gábor

Készítette: Osgyányi Zsófi