Rejtő Jenő egy olyan név, ami talán mindenféle túlzás nélkül ismerősen cseng az összes magyar ember fülében. Egy olyan név, ami örökre beírta magát az emlékezetünkbe humorával és megragadó regényeivel. Tulajdonképpen szokványos, klisésnek tűnő alaptörténeteket volt képes olyan módon feldolgozni a maga stílusában, ami rendkívül eredetivé és változatossá tette műveit.
Szinte pillanatok alatt kitűnt tevékenységével, és egy-kettőre több tucat majmolója akadt, de persze nem érhettek föl Rejtő tehetségével, hiszen ő nem csak betűt halmozott betűre, hanem egyfajta töltetet is vitt a sorokba, ami beszippant, és szól az olvasónak, ha az nyitott rá.
A magyar olvasóközönség már több ízben bebizonyította, hogy mennyire fogékony az absztrakt humor műfajára, gondoljunk csak Karinthy-re, aki egyébként nagyon jó barátságban állt Rejtővel. Pár évvel később pedig Örkény István vihette el a pálmaágat, mint az ország legnépszerűbb humoristája. Ugyanígy Rejtő is nagy népszerűségre tett szert, habár sokan becsmérelték és értéktelennek tekintették munkáit, mondván, hogy a ponyva nem művészet.
Mára ugyan nagyot megnőtt az elismerése, mégis zsigerből mindenki a ponyvák kategóriájába sorolja műveit, lealacsonyítva ezzel az írói teljesítményét, ami nem helyes. Egy irodalmi alkotás nem attól lesz művészi, ha a szöveg megfelel minden esztétikai kritériumnak. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok – bár szerintem nem így van – de én úgy vélem céltévesztés a művészetet az előkelőséggel azonosítani, mert ez sznob magatartás. Persze nem akarom az ellentétjét sem állítani, mert én vagyok az egyik utolsó ember a százból, aki egy bronzöntvényből készült absztrakt plecsnire, vagy egy fehér alapra mázolt kék foltra rögtön azt mondja, művészet.
A művészet elsőszámú célja, hogy hasson az emberi lélekre, és alkalmas legyen annak megjobbítására.
A szórakoztatás is csak egy mellékes eszköz a cél megvalósítására. És bár Rejtő Jenő alkotásai nem nélkülöznek a szórakoztató műfaj elemeiben, mégis szerintem alapvetően Rejtő is üzenni akart nekünk írásain keresztül, nem pedig üres, tartalmatlan élvezeteket próbált nyújtani a mulandó földi lét értelmetlen kitöltésére. Az ő titka a humorban rejlik, és a közvetlen, érthető elbeszélésmódban, ami úgyszólván egy „kocsmai” hangvétellé válik. Minden elhivatott művésznek megvan a maga stílusvilága és üzenete, amivel hatni tud, és hatnia kell a célközönségre. Cikkem alanyát az egyszerű, mindenki számára érthető és élvezhető hangnem inspirálta meg. Egyébként nem állt távol tőle a komolyabb írásmód sem, ifjabb korában próbálkozott versekkel is, és hát mind ismerjük a nem túl vicces, de annál izgalmasabb Rejtő regényeket, mint mondjuk a Csontbrigádot. És hatásos formát választott? Hát nem véletlenül lett Magyarország egyik legismertebb modern írója. És egy alkotás akkor válik hatásossá, ha bejön a közönségnek, és akkor válik teli találattá, ha beleérez az alkotó, hogy mi az aktuális, vagy közelgő kor aktualitása.
Még századokkal ezelőtt az embereknek másak voltak az igényeik és a nem ékes szózat és szöveg szemükben értéktelen volt.
De az utóbbi száz évben úgy megváltozott a világ, és az emberek ízlése, hogy a többség számára már nem az irodalmilag kifogástalan iromány vált élvezhetővé, hanem inkább az egyszerűbb, szórakoztatóbb műfaj vált divatossá. És ha hatást akarunk kiváltani a célközönségből, nem a magunkat kell rájuk erőltetni, hanem hozzájuk igazodva kell átadni üzenetünket. Ha a hangnemet eltaláljuk, akkor még a „botrányos”, vagy az árral szembemenő mondanivalót is lenyomhatjuk az emberek torkán. Ez azt jeleni, hogy nem a művészet határozza meg, hogy mi számit értéknek az emberek szemében, hanem az számít művészetnek, ami érték az emberek szemében.
Akkor nekem szegezhetik a kérdést, hogy nem lehet, hogy az emberi természet indult-e hanyatlásnak, és cserélik fel az értékest az értéktelennel? Kétség nélkül észlelhető bizonyos leépülés az emberi értékrendben. Az alkotóipar is óriási züllésen ment át, és sokszor szembemenve a művészet eredeti hivatásával, erkölcstelen, közönséges tartalmakat népszerűsítenek. Erre megint csak azt tudom mondani, hogy szememben szigorúan csak az számít művészetnek, ami építi az ember természetét és nem rombolja. Ez a pont minden továbbit felülír.
Azt, hogy mi számít értékesnek és mi nem, az idő is eldönti. Ami értéktelen, azt az idő múlása fújja szerte, mint virágport a szellő. Előbb-utóbb minden átmegy egy tűzpróbán, és ami széna, szalma az elég, de ami olyan, mint az arany, ami időtálló, az megmarad.
Persze nem szeretném rögtön szentírássá avatni Rejtő Jenő irományait, mert nyílván sok olyan elemet is tartalmaznak, amelyekkel nem mindenkinek lehet azonosulni, de igenis hordoznak olyan alapvető értékeket, amik a bátorságot, a hűséget, lovagiasságot, a szeretetet, a bajtársiasságot, a jó irányába való elmozdulást állítják elénk, mint követendő példát, és még tovább is sorolhatnám. A tények pedig azt mutatják, hogy egyre nagyobb szükség van ma ilyen konzervatív üzenetekre, mikor a liberális, „felvilágosult” eszmék elkezdték felcserélni a normális értékrendet.
Nem igazán szeretem azt, ha megmondják nekem, hogy milyen tanulságokat tudok levonni egyes könyvekből, úgyhogy én sem szeretném ezt tenni. Nem szándékom ráerőltetni gondolataimat az olvasókra. Az a jó, ha egy könyvben mindenki megtalálja a személyre szóló üzeneteket, és maga gondolkodik el rajta. Amit mondani szeretnék, hogy Rejtő Jenő mindenképpen egyike azon Magyar költőknek, akiknek sikerült maradandót alkotni, és akik méltók arra, hogy büszkén emlékezzünk rájuk. Az ilyen emberek növelik a nemzeti hovatartozásunk értékét.
