Örmények, németek, zsidók, szerbek, horvátok és még sokan mások. Hogy mi a közös bennük? Mind magyarok. A válasz egyszerűnek tűnik, de korántsem az. Hazánk külhonijainak és külhoni hazánkfiainak rövid bemutatása következik.Anno Domini 1849. Puskalövések. Bitófák. Német parancsszavak. 13 halott.
Évente megemlékezik az ország az aradi vértanúkról, akiket hazánk hőseiként tisztelünk. Kevesen tudják, hogy mondhatni kevés százalékát teszik ki az ő névsoruknak a „szinte tisztán magyar” felmenőkkel rendelkező főtisztek, mint Vécsey, Dessewffy, Török, és Nagysándor. A fennmaradó 9 ember mind vagy német (Leiningen-Westerburg, Schweidel, Láhner), örmény (Lázár, Kiss), szerb (Damjanich), horvát (Knézić) vagy osztrák (Poeltenberg). Mégis mindegyiküket MAGYARKÉNT tartjuk számon. Hogy lehet ez?
Tulajdonképpen mit is jelent magyarnak lenni? Ki számít akkor magyarnak? A Magyar értelmező kéziszótár így definiálja:
tömegében Magyarország területén, kisebb-nagyobb csoportjaiban pedig Magyarországgal határos államok területén élő, finnugor eredetű nyelvet beszélő nép
…Míg ezzel szemben az Oxford Dictionary melléknévként így értelmezi:
„Magyarországhoz, annak népéhez vagy azok nyelvéhez kötődik.”
Ennek fényében vizsgáljunk meg egy-két (ősi) etnikumot, akik az idők során keveredtek a magyarokkal:
I. KUNOK
Egy egykor hatalmas birodalommal (kipcsak-szári-kun) rendelkező türk népcsoport. Talán hallomásból vezetéknévként ismertek a társadalom köreiben; hiszen a kunok (más nevükön kumánok) szinte teljesen beolvadtak a magyar népbe.
Miután Közép-Ázsiában birodalmuk felbomlott, sok kun zsoldosként vagy portyázóként kereste - vagy rabolta - a kenyerét. A legtöbb törzs a mai Krím-félsziget területe felett uralkodott és szépen lassan szivárgottak át egyes klánok hazánkba is. Volt olyan uralkodónk is (utalnék most itt IV. Kun Lászlóra), aki szívesebben verte el idejét a kumánok között, mintsem a magyarok között. De aztán jött a tatárjárás: a kunok eleinte igyekeztek ellenállni az Arany Hordának az 1240-es évek elején, de megsemmisítő vereséget szenvedtek tőlük. Látva a veszélyt, Kötöny vezér (az akkori kun király) le szeretett volna telepedni Magyarország területén, amit IV. Béla támogatott is… sajnos, a nép nem. A sok régi rossz tapasztalat nem múlt el a magyar ember emlékezetéből a fosztogató kumánokról; ezért előbb-utóbb – az oroszoknak való kémkedés vádjával – lemészárolták a vezetőiket; mire a kunok felperzselt falukkal a hátuk mögött elhagyták a Kárpát-medencét.
Később, 1241-1242-ben, a tatárjárás során az országnak nagy szüksége lett volna a nomád határvédőkre (akiket később valóban nagy számban letelepítettek). Az értő fül sok kun szót hallhatott ez alatt a két év alatt, hiszen az Arany Horda előhadát újabban Kunországból sorozták.
Ha már itt tartunk, relatívan keveset tudunk felmenőink (akinek nem inge, ne vegye magára) nyelvéről. Legfontosabb forrásunk az 14. században íródott Codex Cumanicus, ahol katolikus szerzetesek és kereskedők számára raktak össze egy „társalgási zsebkönyvet”. A kódexben ezért főleg fohászok, alapmondatok, a Mi Atyánk, a Tízparancsolat és még találós kérdések is vannak latinul és kumánul is.
A kíváncsiság kedvéért leközöljük a fentebb említett imát (fonetikus átírással – restaurált kiejtéssel), amit a nyelv utolsó beszélőjétől jegyeztek fel a 18. században:
Bizim atamiz kim-szing kökte szentlenszing szening ading düs-szün szening könglügüng necsik-kim dzserde alaj kökte bizing ekmegimizni ber bizge büt-bütün künde ilt bizing minimizni necsik-kim biz ijermiz bizge ötrü kelgenge iltme bizni ol dzsamanga kutkar bizni ol dzsamannan szen barszing bu kücsli bu csin ijgi tengri amen.
Ha esetleg behatóbb kazah vagy kirgiz nyelvtudással rendelkezik e sorok olvasója (amiben nem is mernék tamáskodni, hogy nincsen), akkor bizonyára a fentebb szemügyre vett szövegnek körül-belül az 50%-át érthette, minthogy a kun nyelv egy és ugyanazon (köztörök) ágon lelhető fel az altáji nyelvcsaládban, mint az előbb említett két közép-ázsiai rokona.
II. JÁSZOK
Ha a Kedves Olvasó éppen Jászberény környékén vidéken autókázik és valami isteni csoda folytán meglát egy-két fekete ruhás, körsapkás egyént a hátsókertben íjászkodni… na, akkor jászokkal hozta Önt össze a sors. Vagy legalábbis a leszármazottaikkal. Ugyanis Szolnok környékén nem csak kunból, hanem jászból is van pont annyi, hogy arról írni lehessen. És hogy hogy-s-miként került egymás mellé egy türk és egy kaukázusi – s méghozzá pont az Alföldön – arról most röviden itt olvashat…
Amint arra homályosan utalást tettünk az előbb, a jászok (nevezik őket alánoknak és ásziknak is egyaránt) indoiráni gyökerekkel rendelkeznek s a mai Grúzia festői lankái helyett választották a tehéntejjel és mézzel folyó Kárpát-medencét.
Eredetüket illetően információ híján találgatásokra kell hagyatkoznunk. Egyesek a szarmatákra, mások a szkítákra mutogatnak; míg megint mások az jazigokra teszik le a voksukat. Az egyszerű közinformálás jegyében mi most hasonló egyetemi szintű népetimológiai vitába nem óhajtunk belebocsátkozni.
A lényeg viszont egy-két körmondatban a következő: az akkoriban „tatárokként” emlegetett mongolok elől menekülő jászokat (a kunokkal együtt) IV. Béla királyunk fogadta tárt karokkal; majd később (1745-ben, kb. 300-400 évvel letelepülésük után) autonómiájukat Mária Terézia 580 000 rajnai forint ellenében – szinte ingyen – adta nekik vissza (természetesen a kunokkal egyetemben). Ezt az eseményt a történelemkönyvekből „Jászkun Redemptio”-ként ismerhetjük, amit mellesleg azóta is évente megünnepelnek mai leszármazottaik.
A két esemény között azonban nem kis dolgok történtek: 200 évi ittlét után a ferencesek áttérítették az akkor még óhitű jobbágyokat és körülbelül hasonló időpontra tehető a jász nyelv kihalása.
A jászról a nyelvemlékek alapján annyi biztosan elmondható, hogy az oszét nyelvnek egy nyelvjárása vagy egy nagyon közeli rokona lehetett. Hogy ezt ilyen direttamente kijelenthetjük, azért Németh Gyula magyar kutatót kell imáinkba foglalnunk. A történet a következő:
Az 1900-as évek közepe tájékán a fentebb megnevezett úriember keze ügyébe akadt egy oklevél, aminek egyik oldalán egy bírósági jegyzék; a másik felén pedig egy 40 szavas szójegyzék volt (latinul, néhol magyarul és egy addig ismeretlen nyelven), amiről Németh azt feltételezte, hogy a jász nyelvről találták meg az egyetlen dokumentumot. Talált, süllyedt. Az emlegetett oszét egyik dialektusából össze lehetett így rakni, hogy milyen is lehetett jász felmenőink anyanyelve évszázadokkal ezelőtt.
IV. KAZÁROK
A 10. század közepe felé járunk. Egy andalúziai zsidó (aki nem mellesleg az akkori cordóbai kalifa államügyésze) hírt kap egy királyról, aki megtette a judaizmust államvallássá… a mai Ukrajna területén. Igaz lenne? Zsidók a sztyeppén? Következzenek: a kazárok.
A kazárok egy nomád türk nép volt, akik sikeres hódításaikkal birodalmat hoztak létre egészen a Krím-félszigettől a Kaukázusig. Országukat magas multikulturalitás jellemezte, számos etnikum fellelhető volt a kazárok sorai közt (például volgai bolgárok, kabarok, kálizok és egy ideig még magyarok is). És ahol magasfokú etnikai különbségek vannak, ott általában vallásiakban sem szűkölködnek (a kereszténység, az iszlám és a tengrista pogányság egyaránt derekasan kivette a százalékát a Kaganátus társadalmi rétegeiből). Utólag nehéz meghatározni, hogy 750 körül mi lelte a kazár kagánt… némelyek politikai döntésnek vélik; de az is lehet, hogy a nagyúr kapott egy adag szellemi löketet…
lényeg a lényeg: megtette a zsidó vallást államvallássá.
Természetesen az idők során sokféle történet szivárgott ki azóta annak a körülményeiről, hogy miért pont az Ábrahám másodszülöttjétől származó univerzális kijelentést preferálta a minden kazárok fejedelme a többi „mainstream” irányzat fölött (hiszen Bizánc felől a kereszténység, míg a Kaukázus kapui felől pedig a mohamedán vallás igyekezett utat törni a kazár elitbe). Talán a legismertebb elbeszélés a következő:
Mikor az uralkodó színe elé keresztény és muszlim perszónák léptek térítő szándékkal, kikérdezgette őket, hogy szerintük melyik az elfogadhatóbb: a zsidó, vagy a keresztény/muszlim vallás. Mivel a válasz szinte mindig az előbbire esett, a kagán (a történelem Bulan Sabriel néven jegyezte le) levetkőzte goj mivoltát s – mint már említettük – Ábrahámra javította népének ősatyjának nevét. Így történt, hogy utána a kazár királylistákat 3 Manassé mellett Abdiás, Ezékiás, Áron, Zebulon, József és Hannuka (!) nevű uralkodók is kiegészítik…
Viszont nincsen kazárokról fennkölt eszmecsere mai leszármazottaiknak kérdésének felvetése nélkül… szóval, mi se fogjuk kihagyni. Mivel azonban erről a népcsoportról legalább annyi teória keletkezett, mint Ábrahám leszármazottai (égen a csillag); ezért természetesen csak a főbbeket fogjuk felsorolni.
Egyes verzióként Arthur Koestler (magyar-brit zsidó regényíró) munkájának, A tizenharmadik törzs (1976) alapelképzeléseit ismertetnénk. Koestler azt a nézetet osztotta, hogy a mai askhenázi zsidók a kazárok utódai, s így igyekezett enyhíteni az antiszemitizmust Európában; rámutatva, hogy a zsidók kirekesztésének nincsen genetikai alapja (magyarul nem sémi nép). Koestler visszhangot kiváltó könyve után van egy másik feltevés is, mely szerint a judaista nomádok ivadékaiként a karaitákat kell tekintenünk. Ha ezzel akár nem is értünk egyet, mindenesetre érdemes egy kicsit körülnézni a krími karaimok háza tájékán, hiszen ha kazárok/oroszok nem is, érdekes történelem van a spájzban…
Szóval, a sztori röviden: sokan úgy tartják, hogy a jeruzsálemi templom lerombolása után a karaimok Törökországon keresztül érkeztek a mai Krím-félszigetre (egy csoportjuk meg sem állt egészen Litvániáig) és ott telepedtek le. Természetesen a másik verzió a kazárok még mindig judaizmust gyakorló fennmaradt atyjafiaiként osztályozza be őket. Az tény, hogy akik még nem alijáztak vissza a Szentföldre; még mindig ezeken a területeken mondják reggelente a „Shmá Yiszrojelt”, s ezután karaimul (héber-tatár keveréknyelv) vitatkozzák végig a mindennapokat.
S aki azt állítja, hogy a kazár-karaita elmélet nincs kőbe vésve, az nagyon téved.
Mert itt hozza be a játszmába a történelmi nagyágyút Alsószentmihályfalva. Ebben az Erdélyben található településen találtak meg egy rovásírásos feliratot egy kőfalon, ami az állítja, hogy az üzenet értelmi szerzője egy Jüedi Kür nevű karaita volt. A hozzáértők még azt is hozzáteszik, hogy kabar lehetett az illető.
Várjunk… kabarok? (S mivel úgy érezzük, hogy ez a kifejezés is magyarázatot kíván, hozzá is kezdünk…)
A honfoglalás elején a Birodalom területéről kazár vezető törzsek csatlakoztak őseinkhez. Őket említik meg kabarokként a krónikák. Jelenlétük valóságát mi sem jelzi jobban, minthogy egy királyunk az lehetett – hiszen egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Aba Sámuelről Abba Shlomóként („Sámuel apja”) kéne megemlékeznünk, minthogy a hagyomány őt is kabarként tartja számon. Egy fennmaradt forrás arról is tanúskodik, hogy a valószínűleg csak formálisan kereszténnyé lett király a lelke mélyén a sírig echte zsidó maradt (az említett forrás azt állítja, hogy egyházellenes tevékenysége miatt a pápa ki is közösítette).
Egy szó, mint száz, egyelőre ennyit a kazárokról, kabarokról, karaitákról és társaiktól.
ÖSSZEFOGLALVA
Ennyi fért bele a tervezett 4 részes sorozat első számába. A következőkben azokra az etnikumok vetünk pillantást, akik bár évszázadok óta velünk élnek, mégis megtartották népi identitásukat…
Írta: Szabó Miron
